 |
| A Die Presse képe a cikkhez: 1989.június 16.: A budapesti Hősök téren Orbán Viktor leszámol a hatalom kommunista birtokosaival. - (c) AP (István Csaba Toth) |
Harminc évvel ezelőtt, 1989. június 16-án a budapesti Hősök terén egy fiatalember 300 000 ember előtt gyújtóhatású, történelmi beszédet mondott az 1956-os forradalomról, a szovjet megszállás és a hatalmon levő kommunisták ellen. Beszélt a reform kommunisták hazugságairól, és nemzedékének a kádári diktatúra miatt elvesztett éveiről is.
Miközben a forradalom 1958-ban kivégzett miniszterelnökének, Nagy Imrének az újratemetése napján az előtte felszólalók békülékeny hangnemet ütöttek meg és adiktatúra jogi keretek közötti, a reformot akaró kommunistákkal közösen történő megváltoztatása mellett álltak ki, addig Orbán Viktor a szakítás mellett foglalt állást. Leszámolt a múlttal és felelősségvállalást, igazságosságot és elszámoltatást követelt. Radikalizmusa miatt ez a beszéd azonnal heves vitákat váltott ki: mindenekelőtt azok az 1956-os forradalmárok bírálták hevesen, akiknek a rezsim alatt a legtöbb szenvedést kellett elviselniük, és akik most a megegyezés, a nemzeti megbékélés mellett voltak.
A remény neve: Orbán
Én magam is ott voltam a téren, egy 1956-os menekült Bécsben született utódaként. A Magyar Népköztársaság hatóságaitól egyszeri alkalomra érvényes beutazási engedélyt kaptam, miután - a demokratikus ellenzék támogatására létrejött Szocialista Kelet-európai Bizottság aktivistájaként és a “Gegenstimmen” folyóirat társkiadójaként - 1980 óta nem kívánatos személy voltam Magyarországon. Feltétlenül jelen akartam lenni, amikor szimbolikusan eltemetik a diktatúrát.
Befejezésként a jelenlevők esküt tettek, hogy a jövőben védelmezik a demokráciát Magyarországon. Én is így cselekedtem, annak ellenére, hogy eltúlzottan patetikusnak találtam: Orbán beszéde nagy hatással volt rám, vele létre jött a remény, hogy Magyarország végre megszabadulhat az antidemokratikus vagy bűnöző hajlamú bal- és jobboldali erőkkel kötött helytelen történelmi kompromisszumokkal terhelt múltjától. Ez az évszázad lehetősége volt.
De vajon Orbán megnyilvánulásának radikalizmusában, hevességében és kompromisszumra való képtelenségében nem volt-e már akkor előre látható, hogy későbbi miniszterelnöki időszakaiban mennyit kellett és kell ma is elviselniük a magyar demokratáknak? Vajon nem lehetett volna mindezt már akkor felismerni?
Társadalomkutatók és publicisták vitáznak arról, hogy miért és miként lett az elkötelezett, jól képzett és harcos fiatalemberből egy hatalom által megszállt, pénzéhes, bosszúvágyó, egoista és gonosz autokrata? Vagy nem is volt szükség soha ilyen változásra, mert már akkoriban is egy romboló provokátor volt, egy troll, aki a szakadatlan kihívások, az állandó nyugtalanságkeltés közepette érzi jól magát, úgy, ahogyan egy pubertáskorú gyermek is teszi?
Időközben nehéz szabadulni attól a benyomástól, hogy Orbán egy hatalmas Milgram-kísérletet folytat a honfitársaival (és az Európai Unióval): milyen hosszú időn át lehet egy társadalmat ingerelni és lealacsonyítani? Milyen hosszú időn át vesznek részt az emberek a megalázás és a jogfosztás kegyetlen játékában?
Orbán, az állami médiában manapság valósággal üldözött Soros Györgytől kapott ösztöndíjnak köszönhetően már a kommunista időszakban külföldön folytathatott tanulmányokat, ellenzékeikkel tartott szemináriumokon tanulmányozhatta Magyarország történelmi és társadalmi fejlődési hibáit, és a magyar társadalom ezekből következő eltorzult gondolkodásmódjának vonásait.
Az oligarchia fojtófogásában
Ezeket a tapasztalatokat azonban nem arra használta fel, hogy legalább megpróbálja kivezetni Magyarországot ebből a politikai és társadalmi zsákutcából és a kiúttalan helyzetből, és az országot szilárdan lehorgonyozza a Nyugat mellett.
Inkább visszaélt azzal a tudással, amit polgártársai mélyen gyökerező, és a magyar-osztrák határtól nyugatra csak nehezen követhető gondolkodási- és cselekvési magatartásáról megszerzett, és honfitársai lángoló bizalmát arra használta, hogy az országot visszavezesse a maga autoriter, feudalizmus által meghatározott és a felsőbb hatalomnak engedelmeskedő múltjába, és háttérbe szorítsa az 1989/1990-ben létrejött nagyszerű és egyszeri lehetőségeket.
Azzal az egyetlen különbséggel, hogy az a csoport, amely ma a gazdasági-, szociális-, kulturális és politikai fojtófogásában tartja az országot, az többé már nem arisztokratákból és dzsentrikből, hanem egy új, részben már a Kádár-korszakban kifejlődött oligarchiából áll, amely ugyanolyan magatartást és szociális érzékenységet mutat, mint ami a Horthy-rendszer uralkodó osztályát jellemezte. Az Orbán-rendszer és a dicsőséget zengő Fidesz-kórus működik! A társadalomkutatóknak - hacsak nem üldözték már őket is el - egyszer majd ezt a jelenséget is ki kellene vizsgálniuk.
Mindent átszövő korrupció
Meg kellene magyarázniuk, hogy ezt az ámokfutást miért támogatja még mindig a fanatikus hívők milliós tömege; miért nem lázad fel az ország, miközben az egészségügyi rendszer, az oktatási rendszer és a közszolgáltatások gúny tárgyát képezik; ahol az országban olyan választási rendszer uralkodik, amely alig hagy lehetőséget az ellenzék számára, ahonnan időközben több mint félmillió ember emigrált külföldre, ahonnan egy egyetemet szidalmak és megszégyenítés közepette elüldöztek, amelyben hajtóvadászatot folytatnak a nem kedvelt értelmiségiek ellen.
Miért nem lázong az ország, amelyben agymosást folytatnak a médiákban, amelyben mindig újra írják a történelmet, amelyben egyetlen éjszaka alatt emlékműveket emelnek vagy rombolnak le, amelyben a menekültek semmiféle támogatást sem kapnak, s amelyben a menedéket kérők ellen szisztematikusan lincshangulatot alakítanak ki.
A mindent átszövő korrupció felfedésére, annak kikutatására, hogy mindent ellopnak, ami nincs leszögezve vagy lecsavarozva, még oknyomozó újságírásra sincs szükség: elég egyetlen pillantást vetni a hivatalos közlönyökbe ahhoz, hogy megállapítható legyen, Orbán-klikkje az EU pénzek által támogatott közbeszerzésekkel sáncolja körül magát.
Az EU-nak nincs receptje
Az egyébként is gyenge civiltársadalom lerombolása, az akadémiai intézetek és az állami médiák kisajátítása egyedül és kizárólag csak Orbán és a talpnyalói számlájára írható. Az, hogy az EU semmiféle receptet sem talált ezen tarra vágás ellen, szintén része ennek a tragédiának, sőt akár ez lehet a fő oka: brüsszeli politikai elit is (társ)felelős a magyar demokrácia szétrombolásában.
Orbánnak igaza volt akkor, amikor 1989. június 16-án azzal vádolta meg a Kádár-rezsimet, hogy az elrabolta generációjának a fiatalságát. Az ő közreműködésével is létrejött demokratikus átalakulás azonban számos lehetőséget is kitárt Magyarország előtt: esélyt adott, amelyet teljes egészében eljátszottak, többek közt az ő politikája miatt is. Az orbáni politikai rendszer azonban nem csak egy nemzedék jövőjét rabolta el, hanem az egész országét is. A magyar történelem nyomora tovább folytatódik: harminc eltékozolt év.
E-mailcím: debatte@diepresse.com.
|
A szerzőről: Béla Rásky, 1956-os magyar menekült fiaként született Bécsben. Történész szakon végzett, több történelmi témával foglalkozó könyv szerzője. 1997-től 2003-ig az időközben megszűnt Osztrák Tudományos és Kutatási Kapcsolatok Összekötő Hivatalának budapesti igazgatója volt. 2010 óta a Wiener Wiesenthal-Institut für Holocaust-Studien (VWI) igazgatója. |
(Die Presse, nyomtatásban: 2019.06.14.)
Fordította: dr. Gonda László