Tulln csak egy ugrás Bécstől – aki idáig eljut, jól teszi, ha  kicsit továbbutazik, akár négy- akár két keréken, vagy síneken. Érdemes. A nagyjából húszezres lakosú alsó-ausztriai kisváros csinos főterével, gondozott házsoraival, virágos parkjaival és a szépséges Duna parttal kellemes látvány – de tud ennél többet is: itt született 1890-ben Egon Schiele.

Igaz, jó pár évtizedet kellett várni az expresszionista festő korai halála után, mire a város büszke lehetett szülöttére. Schiele ugyanis egészen a hatvanas évek elejéig inkább megbotránkozást, mint elismerést váltott ki művészetével. Érthető, hogy Tulln csak 1990-ben, a festő halálának 100. évfordulóján létesített múzeumot műveinek. Mégpedig az egykori járási börtönben, amelynek egy ideig Schiele maga is lakója volt. Fülledt erotikájú testábrázolását ugyanis életében – és utána sokáig - nemcsak egyszerűen szemérmetlenségnek, hanem büntethető pornográfiának tartották, bíróság elé állították, elítélték és bebörtönözték. Egykori cellája ma a múzeum birtokában lévő legértékesebb festményeknek ad helyet.

Az sem titok, hogy aki Schiele képeket-rajzokat akar látni, megteheti ezt Bécsben, a Leopold múzeum. Itt, a Múzeumi Negyedben őrzik a legnagyobb anyagot: a több mint nyolcezer darabos gyűjteményből 220 festményt, rajzot, akvarellt Egon Schiele jegyzett.

Mégis, Tulln kínálja a látogatónak a mélyebb betekintést a festő életkörülményeibe, látogatható a ház, ahol született. Igaz, Schielét más városok is magukénak tekintik: például a csehországi Cesky Krumlov, ahol ma is ugyanúgy állnak a színes tetejű házak, mint ahogy Schiele annak idején megfestette.

A tullni múzeum napi kapcsolatot tart Schiele igazi felfedezőjének Rudolf Leopoldnak a leszármazottaival. A 2010-ben elhunyt szemészprofesszor – akinek nevét a bécsi múzeum őrzi – még fiatalkorában szeretett bele Schiele műveibe, ráadásul jó időben volt jó helyen, és kitűnő érzékkel megsejtette a megvetett, üldözött művész alkotásaiban a jövendő világhírnevet.

Az 1925-ös születésű Rudolf Leopold családi örökségként nem hozott képzőművészeti ismereteket, vagy a műgyűjtés hagyományát. Agrármérnök édesapja a mezőgazdasági minisztérium tisztviselőjeként ért meg magas kort, ő maga orvostanhallgatóként, huszonkét évesen fedezte fel magában a színekben, formákban látás különleges képességét, azt, hogy milyen boldogságérzetet okoz egy-egy szemének kedves látvány. Elhatározta, megszerzi az örömforrást, gyűjteni fog. Ehhez szintén orvos feleségében jó társra talált. Vágyának igazi tárgyai, a 19. századi remekművek elérhetetlenek voltak. A negyvenes évek végén egy könyvaukción felfedezte  Egon Schiele műveinek katalógusát, s hamarosan megtudta, hogy a festővel annak idején személyes kapcsolatban állt Arthur Roessler megválni készül több korai műtől. Leopold alapos felkészülés után kereste fel Roesslert, akit ismeretei annyira meggyőzték rátermettségéről, hogy jutányos áron eladta neki Schiele Holt Város című képét.  Ettől kezdve az ifjú orvos és felesége minden felesleges pénzét Schiele-képek vásárlására fordította. Nem kellett sokat költeniük: a bécsi prüdéria miatt az 1918-ban spanyolnáthában elhunyt Schiele nem volt keresett alkotó, önmagáról festett aktképeit például még a Dorotheum aukcióján sem tették nyilvános szemlére. Leopold érdeklődése később bővült, s személyes kapcsolatok révén ugyancsak potom pénzért jutott Klimt és a századforduló több más, még kevéssé ismert mesterének remekműveihez. Ám Schieléhez soha nem lett hűtlen. Miközben hétköznapi életében szemészorvosként tevékenykedett, ismereteit oly tökélyre fejlesztette, hogy nemsokára elismert Schiele-szakértőnek számított, akitől egy-egy kép valódiságának megállapítását kérték. – Mindig azt gyűjtöttem, ami tetszett. Ha egy kép elvarázsolt, igyekeztem megszerezni – árulta el boldogsága titkát. Ő – mondta – fordított utat járt be, mint más gyűjtők, akik szakértőként kezdtek vásárolni.  

Nem tartozott a bezárkózó, kincseiket csak maguknak megtartó gyűjtők közé. Szerette volna, ha a neki tetsző képeket más is megismeri. Ausztriában sokáig lehetetlennek látszott Schiele elfogadtatása, ám külföldre már az ötvenes években sikerült kölcsönözni.  Néhány 1910-15 között készült, expresszionista festmény egy amszterdami kiállításra utazhatott. Bár a külföldi műkritikusok - az első csodálkozást félretéve- "felfedezték" az osztrák festőt, Leopold nem volt elégedett, az ő kedvencei nem ezek a késői alkotások voltak. 1964-ben sikerült az áttörés: a londoni Marlborough Gallery első nagy átfogó kiállítása meghozta az igazi figyelmet. Az erotikát szemérmetlennek ítélők dühödt elutasítását éppúgy, mint a lelkes hívekét. A következő évben Leopold már nemcsak Schielét, Klimtet is kölcsönzött a Guggenheim múzeumnak - igaz, ez öngól volt: egy csapásra vége lett az olcsó beszerzési árnak.

Rudolf Leopold a Halál és élet című kép előtt

Együtt élni a műkincsekkel – hát nem egyszerű!

Az igazi nagy sikerre, a saját bécsi múzeumra még sokáig kellett várni. És hogy mi volt addig? Három gyermeke – és ma már idős özvegye – szívesen emlékezik, milyen volt együtt élni az egyre növekvő gyűjteménnyel. A festményeket, rajzokat, akvarelleket, később kisplasztikákat Leopold mindvégig grinzingi házában tartotta. Diethard Leopold, a Schiele-rajongásban apja nyomdokaiba lépett fia nemrégiben éppen a tullni múzeumban egy előadáson mesélt erről.  – Én már „beleszülettem” a gyűjteménybe – mondta a ma 66 éves pszichoanalitikus. Mosolyogva emlékezett a folyamatos káoszra, ami a tágas grinzingi házban uralkodott. A kincsek nagy részét egy alagsori helységben tartották, keret nélkül, laponként gondosan raktározva, de azért került a falakra is belőlük. A házban három nemzedék élt együtt. Az emeleti lakásban a kereszténydemokrata kötődésű nagyszülők ugyancsak rossznéven vették az „erkölcstelen” Schiele képeket, és nem értették az általuk katolikus morálra nevelt fiúk elfajult ízlését. Sok szomorúságot okozott a kiskamasz fiúnak apja szenvedélye: a barátok szülei tiltották a látogatást a „bűnös házba”.

Azért a család iránti megvetést bizonyára tompította a kilencvenes évek elejére nyélbeütött ügylet: az akkor már idősödő professzor mesés összegért, 2,2 milliárd schillingért (mai áron kb. 160 millió euróért) átengedte a gyűjteményt egy az osztrák állam által az ő bevonásával létrehozott alapítványnak. Persze ez az összeg töredéke volt a valós értéknek – viszont Leopold ígéretet kapott egy új, a nevét viselő múzeum felépítésére, amelyet ő maga igazgathat, a kuratóriumban pedig felesége is helyet kap. A bonyolult konstrukcióban állami hozzájárulással fenntartott Leopold Múzeumot 2001-ben adták át. Ma is a Múzeumi Negyed egyik büszkesége, évente több százezer látogatóval, nagyszerű kiállításokkal. A több mint nyolcezer darabos anyagból nemcsak az időszakos kiállításokra jut, van állandó bemutató is. Egyszerre 5-600 mű mindig látható.

Az új múzeum építésének éveiben az örömteli várakozást példátlan incidens zavarta meg: 1998-ban az akkor már alapítványi formában működő gyűjtemény két kiemelkedő darabja, a Wally portréja és a Holt Város III. nem tért haza New Yorkból, ahova minden idők legnagyobb amerikai Schiele kiállítására kölcsönözték. Az illetékes államügyész ugyanis a képek származását firtatva vizsgálatot rendelt el, miután két család állította, hogy a festményeket a holokauszt idején a nácik törvénytelenül kobozták el tőlük. Az intézkedés, a képek „fogságba ejtése” nemcsak nagy figyelmet váltott ki, hanem restitúciós hullámot indított el, eredeti tulajdonosok örökösei jelentkeztek egymás után a családjuk elrabolt kincseiért. A jogtalan tulajdonlás ugyan aligha érhette váratlanul az osztrák hatóságokat, hiszen már a háború után hevenyészett törvény biztosította a javak visszaadását – ezt azonban ímmel-ámmal hajtották végre. A nácik által kikényszerített, a rablást álcázó, nevetséges összegekről szóló névleges adásvételi szerződéseket törvényesnek ítélve a kincsek javarésze osztrák múzeumokban landolt. Az 1998-as botrány új, alaposabb törvényre kényszerítette az osztrák kormányt, és megkezdődött a gyűjtemények átvizsgálása. A százával bejelentett és valósnak talál igények alapján bizony némelyik múzeum gyűjteménye alaposan átrendeződött. A kötelezettség ugyan csak az állami intézményekre vonatkozott, de a puszta gyanú, és a bírósági perek alaposan megtépázták a magángyűjtők nevét, nem beszélve a hosszadalmas bírósági eljárásokról, amelyek közül nem egy a visszaadási kötelezettséggel végződött. A Holt város III. már két év után visszakerült Bécsbe, mivel a bíróság az igényt bejelentőt nem találta az eredeti tulajdonos egyedüli örökösének. 

Wally portréja, a Schiele szerelmét Valerie Neuzielt megörökítő festmény, a Leopold gyűjtemény ékessége azonban nem jutott ilyen könnyen haza. Bár Leopold igazolhatóan 1954-ben vétel és csere útján szerezte meg az Osztrák Galériától, ám annak tulajdonába valóban törvénytelenül került. Rudolf Leopold haláláig kitartott amellett, hogy erről a körülményről ő mit sem tudott, de a kép hazatérését nem érte meg. Néhány héttel halála után – a bíróság ítéletét megelőzve - az alapítvány kuratóriuma, az elnökségben helyet foglaló fia és özvegye végül üzleti ajánlattal vetett véget a 12 évig tartó huzavonának: az eredeti tulajdonos, Lea Bondi-Járay galérista örökösei 19 millió dollár vételár ellenében megváltak Schiele életművének e legfontosabb alkotásától.  

A minapi tullni beszélgetés résztvevői kíméletesek voltak: inkább ifjúkori élményeiről faggatták Diethard Leopoldot. Arról nem esett szó, mit állt ki a család ezekben az években, s mennyire befolyásolta ez a kínos közjáték Rudolf Leopold életének utolsó évtizedében azt a boldogságot, hogy ő igazgathatja múzeumát. Több kiállításnak ő volt a kurátora is, s aki valaha is részt vett Leopold és Elisabeth közös tárlatvezetésen, az aligha felejti ezt az élményt.

Rudolf Leopold halála óta a múzeum igazgatója értő művészettörténész, a kuratóriumban a család képviselteti magát – jelenleg, a 96 éves özvegy visszavonulása után az egyik unoka révén. A hagyomány őrzése alapelv, bár a gyűjtemény kicsit átrendeződött: Wally portréjának megvásárlásához el kellett adni néhány kevésbé fontos művet. A kiállítások épp olyan színvonalasok, mint az alapító életében. A jövő biztosított, bár az állami hozzájárulás a  fenntartási költségekhez már nem tűnik elegendőnek. A kuratórium most az összeg emeléséről tárgyal – a mindenkori osztrák kormány műpártoló, így legfeljebb az összeg nagysága a kérdéses.