Göbölyös N. László írása

Húsvét szombatján hazafelé igyekeztem, amikor a Hungária körút és az Erzsébet királyné útja között megszólított két fiatalember kiváló angolsággal. Én pedig gyanútlanul angolul válaszoltam nekik.

Villamosjegyet szerettek volna venni, mert hatan voltak, de csak egy darab jeggyel rendelkeztek. Próbáltam segíteni nekik, úgy tudtam, hogy van ott nem messze egy trafik, ahol lehet jegyet venni, a trafik meg is volt, de már bezárt. Miután megtudtam, hogy a stadionokhoz mennek, mondtam nekik, hogy nyugodtan szálljanak fel, ilyenkor úgy sincsenek ellenőrök, a stadionoknál meg biztosan tudnak majd jegyet venni.

Erre az egyik – nem kis meglepetésemre – közölte a másikkal: „Lasciamo perdere” (Szabad fordításban: hagyjuk a fenébe). Több sem kellett nekem: „Allora, perché non parliamo italiano?” (Akkor miért nem beszélünk olaszul) – tettem fel a kérdést, kicsit restelkedve magamban, hogy nem ismertem fel őket, mert bennem volt az az előítélet, hogy az olaszok általában jellegzetes, erős akcentussal beszélnek angolul.



Na, lett is erre haddelhadd! Az egyik fiatalember két összetett tenyerét rázta, mint amikor Pippo Inzaghi vitatja az ellene befújt lest, és közben sűrű „mannaggia la miseriát” intonált. Ők meg ekkor néztek olasznak, szerénykedve feleltem nekik, hogy csak ott éltem, és azóta is sűrűn visszajárok. Ők is felfedték kilétüket: Bassano del Grappából jöttek, egyik gyermekük egy focitornán vett részt, és elkísérték húsvéti kirándulás címén.

Hosszabb társalgásra nem került sor, mert jött a villamos és kölcsönös jókívánságok mellett elbúcsúztunk egymástól. Amikor hazaértem, egyik első dolgom volt, hogy utána nézzek a számomra ismeretlen városnak.

És ha Itáliáról van szó, az embert mindig érhetik meglepetések. Megtudtam, hogy a Veneto tartománybeli, Vicenza megyében (provincia) lévő várost kr.e. II. században alapította egy Bassianus nevű római, innen származik a neve. A 14. században a milánói Visconti hercegek fennhatósága alá került, majd 1404-től a Velencei Köztársasághoz tartozott. A következő évszázadokban Bassano virágzó ipari várossá vált, különösen nevezetesek lettek kerámiái, míg a 18. században a Remondini nyomdász-család vitte el hírnevét szerte Európába.

A Bassano del Grappa név egészen új keletű: a közeli Grappa-helyről kapta a város, az I. világháború idején ott zajló véres harcok emlékére. A háború alatt ide szállásolták be egy időre azt az amerikai egészségügyi alakulatot, amelyben Ernest Hemingway szolgált, és itt született meg a Búcsú a fegyverektől című regény több fejezete is. Ugyancsak járt itt abban az időben, szintén katonaként Hemingway két írókortársa, F.Scott Fitzgerald és John Dos Passos.



A város legfőbb nevezetességei a középkori vár, valamint az a fedett fahíd, a Ponte Vecchio, amelynek eredetijét 1569-ben Andrea Palladio tervezte. A hidat többször is elpusztították, legutóbb a 2. világháború idején. Ezt követően az olasz hadsereg egyik híres alakulata, az alpesi hegyivadászok (Alpini) magángyűjtésből építették újra a hidat eredeti formájában. A hídon működik a 18. század óta híres törkölypálinka-, azaz grappa-főző család, a Nardiniak tavernája is.

Ismét bebizonyosodott az ősi mondás: soha nem tudod, kitől tanulsz valami újat és hasznosat. Akár egy turistától is, aki villamosjegyet próbál szerezni Budapesten, Nagyszombat délutánján.