Ez utóbbit éppen azután készítette, hogy az előző hármat „megtagadta”. Mivel azonban Pasolini esetében semmi sem olyan egyszerű, lehet, hogy e sajátos tetralógia darabjai összefüggenek és nemcsak a mindegyik filmben bőségesen tálalt meztelenség köti össze őket?
Tudjuk, hogy Pasolini folyamatosan menekült, leginkább önmaga testi-lelki mássága elől. Nem talált megnyugvást a számára két legvonzóbb ideológia, a kommunizmus és a kereszténység egyikében sem. Istenkeresései, bár remekműveket ihlettek (Máté evangéliuma, 1964, Madarak és madárkák, 1966, Teoréma 1958) ugyanúgy kudarccal végződtek, mint tragikus görög hőseinek feloldhatatlan erkölcsi dilemmái (Oedipus Rex, 1867, Medea, 1970). Ezután nyúlt a világirodalom három halhatatlan mesegyűjteményéhez, és bár ezekben bőségesen akadnak alpárian humoros jelenetek, egészséges pajzánkodások, azért az egész korántsem olyan vicces, mint ahogyan a mozikat annak idején elöntő röhögés ezt feltételezné.
Mert jókat nyerítünk a Dekameronban (1970) a pöcegödörben landoló szerelmesen (Ninetto Davoli mindhárom filmben pórul jár), a hordóárus, vagy a kancává változtatott asszony történetén, amelyekben az ostoba férjet szeme láttára szarvazzák fel, nem kicsit frivol a „néma kertész” esete az egész apácazárdával, de kegyetlenül ironikus a haldokló bűnös gyónása, akiből az egyház, „jól felfogott érdekéből” szentet csinál (a gonosz ki is lehetne más, mint Franco Citti), a „nemes ifjak” saját társuk elleni „hajtóvadászatának” jelenete pedig önmagáért beszél. És ne feledjük a 14. századi itáliai mesegyűjtemény eredetét: a pestis elől rejtőzködők a halált hívják ki egy játszmára.
A Canterbury mesék (1972) erotikája jóval durvább (a Dekameronban néha lírai képsorok is akadnak, például a „Madárfészek”), vén, impotens kéjencek, kurvák és kurvapecérek, hullarablók adnak egymásnak randevút. Persze az „özönvíz”, vagy a vándordiákok esete még őszinte kacagást vált ki belőlünk, a kielégíthetetlen asszony viszont már szinte viszolyogtató. De igazi sokk a hatóságokat lefizetni képtelen homoszexuális megégetése, vagy az egymást megmérgező, kapzsi „jó barátok” jelenete. Az ürülék, az altesti hangok már hozzátartoznak a filmhez, a végén a pokol-vízió, amely Hieronymus Boscht idézi, egyszerre komikus és gyomorforgató, előre vetítve a Salót – ott azonban a humornak már szikrája sem marad.
Az Ezeregyéjszaka virága (1974) a legszebb, legromantikusabb valamennyi film közül a két egymástól elszakított szerelmes viszontagságaival és egymásra találásával és talán ebben jön ki leginkább Pasolininak az emberi szépség iránti vágya szemben a hatalom lelketlenségével. Ines Pellegrini kissé fiús arcával, de eszményien nőies testével szinte élő magyarázata a rendező kibékíthetetlen identitás-zavarának.
Ki tudja, mi vezette pontosan Pasolinit az Élet Trilógiája megtagadásához? A személyes kudarcok, a magány, a valahová tartozás reménytelensége, az olaszországi állapotok egyre kaotikusabbá válása, a szélsőbalos és szélsőjobbos fenyegetések? Tény, hogy saját poklainak vízióját is filmre vitte a Salo avagy Szodoma 120 napjával (1975) , amelyet Mussolini 1943 és 1945 között működő bábköztársasága és De Sade egyik leghírhedtebb műve ihletett. A film egészséges lelkülettel szinte nézhetetlen, nemcsak nyíltan undort keltő jelenetei miatt, hanem azért is, mert az ember ember általi megalázását így szemtől szembe, ilyen mélységben, ilyen naturalisztikus eszközökkel még senki nem ábrázolta játékfilmen. Hangsúlyozom, játékfilmen. A valóság tudott ennél szörnyűbb dolgokat is a 20. században. Pasolinit persze könnyű volt betiltani, majd megölni (megöletni?), a történelmet úgysem lehet. A nácik is készítettek filmeket meztelenre vetkőztetett, testileg-lelkileg megnyomorított foglyaikról, igaz, azt nem a moziközönségnek szánták.
Apropó, fasizmus: egy évvel Pasolini halála után mutatták be Olaszországban Bernardo Bertolucci filmeposzát, a Novecentót, amelyben a fasizmus és a szexuális perverziók között ugyanúgy párhuzamot vont, mint PPP, igaz, korántsem olyan „töményen”. Érdekes egybeesés a két alkotó között, hogy miközben Bertolucci Utolsó tangó Párizsban című „botrányfilmjét” 1972-ben indexre tették, Pasolini Canterbury meséi Arany Medve díjat kapott a nyugat-berlini filmfesztiválon…a cenzorok útjai kifürkészhetetlenek.
A minap a tv-ben láttam egy 2000-ben készült olasz filmet, amelynek magyarul az Ezek a mai fiatalok címet adták (eredetileg Figli di Oggi). A filmben két jól szituált kamasz "megleckéztet" egy harmadikat, egy csendes, visszahúzódó fiút. Először csak a kabátját akarják elvenni, de az akció verekedésbe, sőt, csaknem halálos végű késelésbe torkollik. A menő üzletember apa és felesége felkeresik az áldozat szüleit, hogy bocsánatot kérjenek tőlük és rávegyék őket a rendőrségi feljelentés visszavonására. A művész család egyik szobájának falán ott látható Pasolini fotója, a fiút pedig Pier Paolónak hívják...
Tudjuk, hogy Pasolini folyamatosan menekült, leginkább önmaga testi-lelki mássága elől. Nem talált megnyugvást a számára két legvonzóbb ideológia, a kommunizmus és a kereszténység egyikében sem. Istenkeresései, bár remekműveket ihlettek (Máté evangéliuma, 1964, Madarak és madárkák, 1966, Teoréma 1958) ugyanúgy kudarccal végződtek, mint tragikus görög hőseinek feloldhatatlan erkölcsi dilemmái (Oedipus Rex, 1867, Medea, 1970). Ezután nyúlt a világirodalom három halhatatlan mesegyűjteményéhez, és bár ezekben bőségesen akadnak alpárian humoros jelenetek, egészséges pajzánkodások, azért az egész korántsem olyan vicces, mint ahogyan a mozikat annak idején elöntő röhögés ezt feltételezné.
Dekameron
Mert jókat nyerítünk a Dekameronban (1970) a pöcegödörben landoló szerelmesen (Ninetto Davoli mindhárom filmben pórul jár), a hordóárus, vagy a kancává változtatott asszony történetén, amelyekben az ostoba férjet szeme láttára szarvazzák fel, nem kicsit frivol a „néma kertész” esete az egész apácazárdával, de kegyetlenül ironikus a haldokló bűnös gyónása, akiből az egyház, „jól felfogott érdekéből” szentet csinál (a gonosz ki is lehetne más, mint Franco Citti), a „nemes ifjak” saját társuk elleni „hajtóvadászatának” jelenete pedig önmagáért beszél. És ne feledjük a 14. századi itáliai mesegyűjtemény eredetét: a pestis elől rejtőzködők a halált hívják ki egy játszmára.
A Canterbury mesék (1972) erotikája jóval durvább (a Dekameronban néha lírai képsorok is akadnak, például a „Madárfészek”), vén, impotens kéjencek, kurvák és kurvapecérek, hullarablók adnak egymásnak randevút. Persze az „özönvíz”, vagy a vándordiákok esete még őszinte kacagást vált ki belőlünk, a kielégíthetetlen asszony viszont már szinte viszolyogtató. De igazi sokk a hatóságokat lefizetni képtelen homoszexuális megégetése, vagy az egymást megmérgező, kapzsi „jó barátok” jelenete. Az ürülék, az altesti hangok már hozzátartoznak a filmhez, a végén a pokol-vízió, amely Hieronymus Boscht idézi, egyszerre komikus és gyomorforgató, előre vetítve a Salót – ott azonban a humornak már szikrája sem marad.
Perkin álma a Canterbury mesékben
Az Ezeregyéjszaka virága (1974) a legszebb, legromantikusabb valamennyi film közül a két egymástól elszakított szerelmes viszontagságaival és egymásra találásával és talán ebben jön ki leginkább Pasolininak az emberi szépség iránti vágya szemben a hatalom lelketlenségével. Ines Pellegrini kissé fiús arcával, de eszményien nőies testével szinte élő magyarázata a rendező kibékíthetetlen identitás-zavarának.
A 1001 éjszaka virágának Ámora
Ki tudja, mi vezette pontosan Pasolinit az Élet Trilógiája megtagadásához? A személyes kudarcok, a magány, a valahová tartozás reménytelensége, az olaszországi állapotok egyre kaotikusabbá válása, a szélsőbalos és szélsőjobbos fenyegetések? Tény, hogy saját poklainak vízióját is filmre vitte a Salo avagy Szodoma 120 napjával (1975) , amelyet Mussolini 1943 és 1945 között működő bábköztársasága és De Sade egyik leghírhedtebb műve ihletett. A film egészséges lelkülettel szinte nézhetetlen, nemcsak nyíltan undort keltő jelenetei miatt, hanem azért is, mert az ember ember általi megalázását így szemtől szembe, ilyen mélységben, ilyen naturalisztikus eszközökkel még senki nem ábrázolta játékfilmen. Hangsúlyozom, játékfilmen. A valóság tudott ennél szörnyűbb dolgokat is a 20. században. Pasolinit persze könnyű volt betiltani, majd megölni (megöletni?), a történelmet úgysem lehet. A nácik is készítettek filmeket meztelenre vetkőztetett, testileg-lelkileg megnyomorított foglyaikról, igaz, azt nem a moziközönségnek szánták.
Salo avagy Szodoma 120 napja
Apropó, fasizmus: egy évvel Pasolini halála után mutatták be Olaszországban Bernardo Bertolucci filmeposzát, a Novecentót, amelyben a fasizmus és a szexuális perverziók között ugyanúgy párhuzamot vont, mint PPP, igaz, korántsem olyan „töményen”. Érdekes egybeesés a két alkotó között, hogy miközben Bertolucci Utolsó tangó Párizsban című „botrányfilmjét” 1972-ben indexre tették, Pasolini Canterbury meséi Arany Medve díjat kapott a nyugat-berlini filmfesztiválon…a cenzorok útjai kifürkészhetetlenek.
A minap a tv-ben láttam egy 2000-ben készült olasz filmet, amelynek magyarul az Ezek a mai fiatalok címet adták (eredetileg Figli di Oggi). A filmben két jól szituált kamasz "megleckéztet" egy harmadikat, egy csendes, visszahúzódó fiút. Először csak a kabátját akarják elvenni, de az akció verekedésbe, sőt, csaknem halálos végű késelésbe torkollik. A menő üzletember apa és felesége felkeresik az áldozat szüleit, hogy bocsánatot kérjenek tőlük és rávegyék őket a rendőrségi feljelentés visszavonására. A művész család egyik szobájának falán ott látható Pasolini fotója, a fiút pedig Pier Paolónak hívják...
