Jók az előjelek a kezdéshez – mondja Méhes Márton, és arról beszél, hogy a felkészülésben kapott segítség messze túlmegy az elvárhatón. Szívélyes, baráti ez a közös munka, kiterjed minden apró részletre, és egészen nyilvánvaló, hogy ez érezteti majd hatását a későbbiekben.

Az újonnan kinevezett igazgató ausztriai kötödését még középiskolás korára vezeti vissza, amikor - 1990-ben – egy évet ösztöndíjjal Grazban töltött. Mosolyogva mentegetőzik: tudja, hogy a gimnáziumi évekre nem szokás hivatkozni. Mégis, ez az időszak fontos volt számára, ekkor ismerte meg az osztrák mentalitást, alakította ki vonzalmát a szomszéd ország kultúrája iránt.

Mindennek most majd hasznát veszi, hiszen ismernie kell a fogadó országbeliek érdeklődését, ízlését. A magyar kulturális intézet feladata ugyanis nem utolsósorban az ő bevonásuk a programokba, ők azok, akikhez a magyar kultúra értékeit el kell vinni.

A bécsi Collegium Hungaricum elmúlt évekbeli tevékenységének összegezésekor a kulcsszó a nyitás, amit azonban Dr. Fónagy Zoltán, a leköszönő igazgató nem tulajdonít kizárólag a saját érdemének. Szívesebben beszél hosszabb folyamatról, amely azonban kétségkívül az elmúlt években az ő igazgatósága alatt teljesedett ki. Ma már nem csak az egyébként megújult épületbe hívják a közönséget (az átépítés Fényi Tibor nevéhez fűződik – jegyzi meg Fónagy), egyre gyakoribb a külső rendezvény, sőt, Magyarország kisebb-nagyobb fesztiválok, ismétlődő tematikus avagy regionális kulturális rendezvények visszatérő résztvevője. Ma már nem mi kilincselünk az ötleteinkkel, hanem minket keresnek - jegyzi meg Fónagy. Zenei együtteseink éppúgy ott vannak a Bécsben oly kedvelt Sargfabrik rendezvényein – mégpedig óriási sikereket aratva -, mint az Ost Klubban , irodalmunk képviselőinek felolvasóestjei a Literaturhaus műsorának fix pontjai, népszerűek a Cziffra Alapítvány koncertjei, a Theater Brett közép-európai színházi fesztiváljának rendszeresen van magyar meghívottja – hogy csak a kisebbekről beszéljünk. De immár harmadik éve hívnak magyar előadást a Wiener Festwochen – a Bécsi Ünnepi Hetek – programjába is.
Mindez azt igazolja, hogy a Collegium Hungaricum gyakorlatilag bekerült az ausztriai kulturális intézmények műsorszervezőinek tudatába, felismerték a kölcsönös előnyt, vagyis azt, hogy a magyar kultúra szinte minden műfajban gazdagíthatja a programokat. Ezek az együttműködések mindenképpen hasznosak, nemcsak azért, mert megismernek minket, hanem mert a jelenlegi szűkös gazdálkodási keretek között jól jön, ha bizonyos költségeket – mondjuk a rendezvénysorozat meghirdetését, a műsorfüzetet – az osztrák partner átvállalja.

Méhes Márton ezt a koncepciót nemcsak továbbvinné, hanem szélesítené, olyan témákkal egészítené ki, amelyek abszolút időszerűek, és még alaposabb beágyazódást biztosítanak. Konkrétan ilyen a Duna-stratégia, amiben komoly lehetőséget lát – és ezt nyertes pályázata is tartalmazza. A Duna menti országok együttműködésének intézményesítése a 2011-es magyar EU-elnökség egyik központi célja lehet, s ez egy Duna menti fővárosban működő kulturális intézet számára még sokkal több partnert jelent. A közös fellépés ezeknek az országoknak az intézeteivel eddig is előfordult, Méhes koncepciójában azonban ez még fontosabb szerepet kap. A közös folyó témalehetőségek sokaságát nyújtja, kulturális és tudományos vonatkozást is, ami könnyedén (és mutatósan) kihasználható. Ráadásul az Andrássy Egyetemen e témakörben sok ismeretet szerzett, olyasmit, amire alapozni szeretne a jövőben. Ez az új megközelítés, a magyar kultúra és tudomány behelyezése ebbe a tágabb összefüggésbe az osztrákok újabb rétegeinek érdeklődését keltheti fel. Márpedig ez a célközönség– miközben persze a CH számára továbbra is fontos a Bécsben – Ausztriában – élő magyar kolónia, az ő tájékoztatásuk a hazai újdonságokról, nosztalgiájuk kielégítése, gyermekeik magyar nyelvi és kulturális kötődésének elősegítése.

Méhes pécsi elkötelezettsége garancia arra, hogy Bécs sokféle ízelítőt kap majd Európa leendő kulturális fővárosának terveiről, illetve az évad idején megfelelő tájékoztatást az ott átélhető eseményekről. Ezt szintén a kulturális offenzíva fontos lehetőségének tartja, amit nem szándékozik kihasználatlanul hagyni. Méhest pár héttel a gyakorlati intézetvezetés megkezdése előtt az a kérdés foglalkoztatja, vajon húsz évvel a rendszerváltás után milyen lehetőség van a kapcsolatépítésre, milyen témák érdeklik az immár lebontott határ túloldalán élőket. Tisztában van azzal, milyen nagyszerű ugródeszka lehet az intézet a magyar művészek számára a külföldi ismertséghez, sőt, érvényesüléshez. Foglalkoztatja egy-egy művész „felépítésének”, elindításának gondolata is. Ezt jól szolgálnák olyan rendezvények, amelyeknek lehet folytatása.

A szűkös anyagi helyzet ténykérdés. Fónagy igazgatói kinevezésekor még 15 munkatársa volt a bécsi CH-nak. Ma kilencen végzik az egyébként örvendetesen megsokasodott feladatokat. A pénzhiány miatt nem érdemes sopánkodni, ebben is egyetértenek. Fónagy egyébként a legjobban a kiszámíthatóságot hiányolja.

Az igazgatói feladatkör tehát a szponzorkeresésre és egyéb források felkutatására is kiterjed. A gazdasági téma nem új Méhesnek: az Andrássy Egyetem kancellárjaként (főtitkáraként) volt dolga ilyesmivel, nem beszélve a berlini Collegium Hungaricumban eltöltött évekről. Ott is tanult technikákat. Másrészt első perctől kezdve világos, hogy az állam feladata alapvetően az intézet fenntartása, a programok megvalósíthatóságát egyéb forrásokból kell biztosítani.

A leköszönő és a kinevezett igazgató már túl van a bécsi közös bemutatkozó – illetve búcsúfogadáson, ahol Fónagy fontos osztrák partnereinek többségét személyesen mutathatta be utódának. Meglepően sokan jöttek el a Duna csatorna közeli épületbe, és bizonyos, hogy egyikük sem utoljára járt itt.