Végül is a film és a törvényhozás háza szinte egyidős: nagyjából ugyanakkor kezdte Theophil Hansen a bécsi parlament tervezését, amikor a film megálmodói az első mozgóképekkel kísérleteztek – hangzott el az érvek között. Igaz, a felfedezés új: egészen az idei évig senkinek nem jutott eszébe amolyan igazi játékfilmvetítést rendezni a törvényhozás házában.
Most viszont a történelmi ülésterem alakult át mozivá, és a padsorokban a képviselőkön kívül az osztrák film ismert személyiségei is helyet foglalhattak. Michael Haneke Cannes-ban díjazott Fehér szalag című filmjét ez a kitüntetett közönség az ausztriai bemutató előtt néhány nappal tekinthette meg. Az osztrák televízió kulturális eseményekről gyakran tudósító pletykahíradója, a Seitenblicke pedig a vetítés után ritka szerepben szólította kamerái elé a honatyákat, élükön a kancellárral: rögtönzött filmkritikát kért tőlük.
A filmet a parlamenti vetítés indokait kétségbeesetten kereső hivatásos ítészek szerint már csak a témája is alkalmassá tette erre a különös bemutatóra. A vásznon futó történet segíti a nézőt abban, hogy jobban megértse korunkat, a közelmúlt történelmét, hiszen a huszadik század elejének Közép-Európáját, az akkori merev, patriarchális rendszert mutatja be különös értékrendjével, amelyben az alárendeltség és az engedelmesség felülkerekedik az önállóságon és a kritikai szellemen. Ez az – sejteti a film –, ami a katasztrófákhoz, és milliók pusztulásához vezetett.
Michael Haneke cannes-i sikere, az Arany Pálma valóságos eufóriát váltott ki Ausztriában.
Kié a film?
Már a fesztivál-győzelem idején, sőt a nevezés előtt volt némi vita arról, vajon Haneke osztrák, avagy német filmet forgatott – ugyanis a koprodukciós partner Németország állta a költségek nagy részét.
Az azonban valóságos sokkot váltott ki, hogy Németország az idén a Fehér szalagot jelölte Oscar-díjra. Martin Schweighofer, az Austrian Film Commission (AFC) elnöke azzal érvelt, hogy az Oscar-nevezések tavalyi szabályai szerint a legjobb idegen nyelvű film kategóriában három kikötésnek kell érvényesülnie: legalább a producer, a rendező és a forgatókönyvíró származzon a nevező országból. A Fehér szalag esetében mindhárman osztrákok. Schweighofer szerint ha csak a produkcióhoz szükséges anyagi és egyéb támogatások eredete a döntő, akkor Quentin Tarantino Becstelen brigantyk című filmje is németnek tekinthető, mivel a berlini Babelsberg stúdióban készült német támogatásból. Az érvelés nem talált megértésre.
Maga Haneke a tőle megszokott fölényes eleganciával válaszol az ezzel kapcsolatban feltett kérdésekre. Ausztria a hazája, ő büszke és meggyőződéses osztrák, akkor is ha Németországban vagy Franciaországban dolgozik éppen, de nem tagadja: szívesen forgatna osztrák pénzből osztrák filmet.
A legutóbbi két év vitathatatlan sikerei növelik az esélyét annak, hogy erre lesz mód. Hanekével együtt egy másik osztrák siker is született Cannes-ban. Az eddig odahaza nem túlzottan elkényeztetett Christoph Waltz a legjobb férfi alakítás díját nyerte el Tarantino Becstelen brigantyk című filmjében nyújtott teljesítményéért. Azóta a hazai közönség is meggyőződhetett arról, hogy tényleg valósággal lejátssza a vászonról a főszereplő Brad Pittet. Ebben az esetben kevésbé fájdalmas, hogy nem osztrák a produkció. Tarantino esetében már a színész kiválasztása is kitüntetésnek mondható. Még ha a díj elnyeréséig erről nem is esett sok szó Ausztriában.
Mindezt megelőzi a tavalyi bombasiker, Stefan Ruzowitzky Pénzhamisítók (Die Fälscher) című filmjének Oscar-díja. Nem volt teljesen előzmények nélküli, a megelőző két évben is kerültek osztrák nevezések az Oscar-jelöltek listájára. Vagyis az osztrák filmesek hirtelen berobbantak a nemzetközi ismertségbe, annyi év szürkeség után a világ megtanulja: Ausztria filmgyártása valamit tud.
Csak a pénz hiányzik
Eközben a hazai körülmények nem éppen kedvezőek. A filmgyártás a központi kulturális támogatás mostohagyerekének számít, vagy legalábbis számított eddig. A sikerek nyomán szerencsére valami megmozdult, hirtelen egynegyedével több került a filmtámogatási alapba, amelynek összege évek óta stagnált, és már régen nem fedezte a költségek töredékét sem. Mintha sikerült volna valamelyes kompromisszumra jutni az osztrák közszolgálati televízióval is, miután az ORF elnöke jelezte, hogy az intézmény takarékossági okokból felmondja a filmtámogatási szerződést. Az általános felháborodás, a filmgyártás és a kulturális vezetés illetékeseinek beavatkozása most egyelőre elodázta ezt a döntést. Megnyugtató azonban az lenne – mondják az érintettek – ha törvénybe iktatnák az évi 10 millió eurós hozzájárulás kötelezettségét.
Most hirtelen a kulturális tárca azt is felfedezte, milyen nagy szolgálatot tesz az ország hírnevének a Filmakadémia Baráti Köre, amely a filmesek képzését segíti, neves oktatókat hív meg (köztük tavaly Szabó István is mesterkurzust tartott Bécsben). Támogatják a fiatal filmesek első próbálkozásait, s mindez a szponzorok révén. Pedig az ő anyagi hozzájárulásukat manapság nem könnyű megszerezni. A bécsi kulturális kormányzat most közölte, hogy 2010-től évi hatezer eurót biztosít a baráti társaság munkájához. Nem sok, de kezdetnek jó.
A hazai nézők még csak kezdik megszeretni saját filmgyártásukat. Az Oscar-díjas Pénzhamisítókhoz kevesebb, mint 190 ezren váltottak jegyet, s a televízióban sugárzott 39 osztrák film közül mindössze tizenegynek volt százezernél több nézője. Az osztrákok éves átlagban 1,9-szer mennek moziba, osztrák filmre évente fejenként 25 centet áldoznak. Ez azonban a sikerekkel arányosan változni fog – bizakodnak az optimisták.
Az osztrák zsűri egyébként Arash T. Riahi Egy percnyi szabadság (Ein Augenblick Freiheit) című filmjét nevezte a 82. Oscar-díjra. Az Iránból menekült, Ausztriában élő Arash T. Riahi mozija három iráni kurd menekült pár útját meséli el. Mivel gyermekkorában ő is elmenekült Iránból, alkotásába önéletrajzi elemeket is szőtt. A film már több kevésbé jelentős nemzetközi fesztiválon kapott díjat. A schwerini FilmKunstFest zsűrije azzal indokolta döntését, hogy ez a politikai tartalmú, őszinte alkotás a menekültsorsokat kiemeli a hírek anonimitásából.
Most viszont a történelmi ülésterem alakult át mozivá, és a padsorokban a képviselőkön kívül az osztrák film ismert személyiségei is helyet foglalhattak. Michael Haneke Cannes-ban díjazott Fehér szalag című filmjét ez a kitüntetett közönség az ausztriai bemutató előtt néhány nappal tekinthette meg. Az osztrák televízió kulturális eseményekről gyakran tudósító pletykahíradója, a Seitenblicke pedig a vetítés után ritka szerepben szólította kamerái elé a honatyákat, élükön a kancellárral: rögtönzött filmkritikát kért tőlük.
Haneke a díjjal
A filmet a parlamenti vetítés indokait kétségbeesetten kereső hivatásos ítészek szerint már csak a témája is alkalmassá tette erre a különös bemutatóra. A vásznon futó történet segíti a nézőt abban, hogy jobban megértse korunkat, a közelmúlt történelmét, hiszen a huszadik század elejének Közép-Európáját, az akkori merev, patriarchális rendszert mutatja be különös értékrendjével, amelyben az alárendeltség és az engedelmesség felülkerekedik az önállóságon és a kritikai szellemen. Ez az – sejteti a film –, ami a katasztrófákhoz, és milliók pusztulásához vezetett.
Michael Haneke cannes-i sikere, az Arany Pálma valóságos eufóriát váltott ki Ausztriában.
A díj az 1942-ben született osztrák rendező eddigi munkásságának csúcspontja. Haneke rendszeres és sikeres résztvevője a cannes-i fesztiválnak. 2001-ben a Jelinek-regényből készült Zongoratanárnő című filmje a zsűri nagydíját, 2007-ben a Rejtély a legjobb rendezés díját hozta el. Isabelle Huppert, az idei zsűri elnöke egyébként nyolc évvel ezelőtt a Zongoratanárnőben nyújtott alakításáért szintén első díjat kapott. A mostani fekete-fehér film, a Fehér szalag, a második világháború előtti időben játszódik egy kis német faluban. Ahogyan az Haneke filmjeiben megszokott, itt is az erőszak a fő téma, ezúttal a puritán gyermeknevelés következményeként ábrázolva. A film egyébként még két díjat kapott, a Nemzetközi Filmkritikusok Szövetségétől (FIPRESCI) és az Ökumenikus Zsűritől.
Kié a film?
Már a fesztivál-győzelem idején, sőt a nevezés előtt volt némi vita arról, vajon Haneke osztrák, avagy német filmet forgatott – ugyanis a koprodukciós partner Németország állta a költségek nagy részét.
Haneke Cannes-ban, a film szereplőivel
Az azonban valóságos sokkot váltott ki, hogy Németország az idén a Fehér szalagot jelölte Oscar-díjra. Martin Schweighofer, az Austrian Film Commission (AFC) elnöke azzal érvelt, hogy az Oscar-nevezések tavalyi szabályai szerint a legjobb idegen nyelvű film kategóriában három kikötésnek kell érvényesülnie: legalább a producer, a rendező és a forgatókönyvíró származzon a nevező országból. A Fehér szalag esetében mindhárman osztrákok. Schweighofer szerint ha csak a produkcióhoz szükséges anyagi és egyéb támogatások eredete a döntő, akkor Quentin Tarantino Becstelen brigantyk című filmje is németnek tekinthető, mivel a berlini Babelsberg stúdióban készült német támogatásból. Az érvelés nem talált megértésre.
Maga Haneke a tőle megszokott fölényes eleganciával válaszol az ezzel kapcsolatban feltett kérdésekre. Ausztria a hazája, ő büszke és meggyőződéses osztrák, akkor is ha Németországban vagy Franciaországban dolgozik éppen, de nem tagadja: szívesen forgatna osztrák pénzből osztrák filmet.
A legutóbbi két év vitathatatlan sikerei növelik az esélyét annak, hogy erre lesz mód. Hanekével együtt egy másik osztrák siker is született Cannes-ban. Az eddig odahaza nem túlzottan elkényeztetett Christoph Waltz a legjobb férfi alakítás díját nyerte el Tarantino Becstelen brigantyk című filmjében nyújtott teljesítményéért. Azóta a hazai közönség is meggyőződhetett arról, hogy tényleg valósággal lejátssza a vászonról a főszereplő Brad Pittet. Ebben az esetben kevésbé fájdalmas, hogy nem osztrák a produkció. Tarantino esetében már a színész kiválasztása is kitüntetésnek mondható. Még ha a díj elnyeréséig erről nem is esett sok szó Ausztriában.
Christoph Waltz a Becstelen brigantykban
Mindezt megelőzi a tavalyi bombasiker, Stefan Ruzowitzky Pénzhamisítók (Die Fälscher) című filmjének Oscar-díja. Nem volt teljesen előzmények nélküli, a megelőző két évben is kerültek osztrák nevezések az Oscar-jelöltek listájára. Vagyis az osztrák filmesek hirtelen berobbantak a nemzetközi ismertségbe, annyi év szürkeség után a világ megtanulja: Ausztria filmgyártása valamit tud.
Csak a pénz hiányzik
Eközben a hazai körülmények nem éppen kedvezőek. A filmgyártás a központi kulturális támogatás mostohagyerekének számít, vagy legalábbis számított eddig. A sikerek nyomán szerencsére valami megmozdult, hirtelen egynegyedével több került a filmtámogatási alapba, amelynek összege évek óta stagnált, és már régen nem fedezte a költségek töredékét sem. Mintha sikerült volna valamelyes kompromisszumra jutni az osztrák közszolgálati televízióval is, miután az ORF elnöke jelezte, hogy az intézmény takarékossági okokból felmondja a filmtámogatási szerződést. Az általános felháborodás, a filmgyártás és a kulturális vezetés illetékeseinek beavatkozása most egyelőre elodázta ezt a döntést. Megnyugtató azonban az lenne – mondják az érintettek – ha törvénybe iktatnák az évi 10 millió eurós hozzájárulás kötelezettségét.
Jürgen Olczyk
Karl Markovics, A hamisítók főszereplője
Most hirtelen a kulturális tárca azt is felfedezte, milyen nagy szolgálatot tesz az ország hírnevének a Filmakadémia Baráti Köre, amely a filmesek képzését segíti, neves oktatókat hív meg (köztük tavaly Szabó István is mesterkurzust tartott Bécsben). Támogatják a fiatal filmesek első próbálkozásait, s mindez a szponzorok révén. Pedig az ő anyagi hozzájárulásukat manapság nem könnyű megszerezni. A bécsi kulturális kormányzat most közölte, hogy 2010-től évi hatezer eurót biztosít a baráti társaság munkájához. Nem sok, de kezdetnek jó.
A hazai nézők még csak kezdik megszeretni saját filmgyártásukat. Az Oscar-díjas Pénzhamisítókhoz kevesebb, mint 190 ezren váltottak jegyet, s a televízióban sugárzott 39 osztrák film közül mindössze tizenegynek volt százezernél több nézője. Az osztrákok éves átlagban 1,9-szer mennek moziba, osztrák filmre évente fejenként 25 centet áldoznak. Ez azonban a sikerekkel arányosan változni fog – bizakodnak az optimisták.
Az osztrák zsűri egyébként Arash T. Riahi Egy percnyi szabadság (Ein Augenblick Freiheit) című filmjét nevezte a 82. Oscar-díjra. Az Iránból menekült, Ausztriában élő Arash T. Riahi mozija három iráni kurd menekült pár útját meséli el. Mivel gyermekkorában ő is elmenekült Iránból, alkotásába önéletrajzi elemeket is szőtt. A film már több kevésbé jelentős nemzetközi fesztiválon kapott díjat. A schwerini FilmKunstFest zsűrije azzal indokolta döntését, hogy ez a politikai tartalmú, őszinte alkotás a menekültsorsokat kiemeli a hírek anonimitásából.
